SZARKA Evelin:
„Hotel Cuba” - A zsidóság helyzete és szerepe a kubai társadalomban

 

 

Több ezer zsidó hitű bevándorló hazája a karibi állam

 

A jövő Kubájának esetleges politikai, gazdasági és társadalmi változásait elemezve nem lehet megkerülni egy kis létszámú, de nagy szellemi tőkével és kiterjedt nemzetközi relációrendszerrel rendelkező közösséget, amely a szigeten élő zsidó hitközségeké. A jelenleg Castro rezsimében betöltött szerepük megismeréséhez és jelentőségük felmérése érdekében vázlatosan ismerni kell történelmüket, valamint a Kuba és Izrael közötti bilaterális kapcsolatok dinamikáját.

 

A Kubába vándorló zsidóság elsősorban a vallásszabadságot biztosító és stabil politikai, valamint prosperáló gazdasági környezet miatt választotta a szigetet új otthonául. Jelentős része valószínűleg a spanyol inkvizíció elől menekülő, szefárd zsidók közé tartozó marranók leszármazottja: a legenda szerint az első három zsidó férfi Kolumbusszal együtt hajózott 1492-ben Kubába. Később a portugál uralom elől Brazília területéről és a Holland Antillákról is érkeztek a karibi államba: ők elsősorban New Yorkkal, Amszterdammal és Hamburggal építettek ki kereskedelmi kapcsolatokat; míg a román, lengyel [1] és más kelet-európai askenázi, valamint török és szíriai szefárd bevándorlók az amerikai tulajdonú dohány- és cukorültetvényeken vállaltak munkát. A holokauszt elől menekülő antwerpeniek a gyémántcsiszoló-ipart honosították meg a szigeten, amely 1943-ra már ezer, öt év múlva 24 műhelye pedig 12 ezer főt foglalkoztatott (Steinberg, 2007: 6). 

 

A 20. század elején az akkor szigorú bevándorlási kvótákat szabó Egyesült Államok volt a törökországi zsidó bevándorlók célja, és Kubát csupán köztes állomásnak („Hotel Cuba”) tekintették, ám a kellemes éghajlat, a csak elvétve tapasztalható antiszemitizmus, illetve az általuk beszélt ladino [2] és a spanyol nyelv hasonlósága miatt sokan maradtak. (Weiner, 2006) 

Grau San Martín kormánya 1933-ban törvényt fogadott el, amelyben arra kötelezte a nagy ipari és kereskedelmi vállalatokat, hogy az alkalmazottaik több mint fele kubai származású legyen, így a sikeres zsidó családi vállalkozások és gyárak egyre több helyi lakost foglalkoztattak. A mintegy 150 cipőmanufaktúra közel hat-nyolcezer kubainak adott munkát (Steinberg, 2007: 6). 

 

A kubai nép örömmel fogadta be a találékony és szorgalmas zsidókat, hiszen – főleg a floridai származásúak – aktívan támogatták José Martít [3] a függetlenségi harc során, a róla elnevezett könyvtár megalapításához ők adták a tőkét; továbbá számos találmányt köszönhettek nekik, mint például a dohányleveleket védő ponyvák használatát; valamint rendkívül könnyen beilleszkedtek a kubai társadalomba annak ellenére, hogy megőrizték vallási hagyományaikat. Az 1900-as évek első évtizedeiben elfogadott alkotmányok is segítették letelepedésüket az állam és az egyház szétválasztásának kodifikálásával. 

 

A toleráns vallási környezetnek köszönhetően 1906-ban amerikaiak alapították meg Kuba első zsinagógáját: ezt az időpontot tekintik hivatalosan a kubai zsidó hitközség megalakulásának. Ebben az időben már a mozgóárusok, fodrászok, cipészek, bútorasztalosok nagy része zsidó származású volt, szakszervezeti tagjaikból hamar vezető vált. Több mint háromnegyedük Havannában telepedett le; a jelenleg is működő öt zsinagógát (három Havannában, egy Santiago de Cubában és egy Camagüeyben), egy zsidó középiskolát, öt általános iskolát, egy kórházat, egy könyvtárat, egy esti nyelviskolát, egy diákközpontot és egy drámaklubot üzemeltettek, több újságot alapítottak, illetve egy kóser hentest is foglalkoztattak. 

 

Bár az 1930-as években világszerte erősödött az antiszemitizmus, Kubában pedig radikalizálódott a nacionalista ideológia, és az összetartozás érzése közös intézmények és programok létrehozására ösztönözte őket, a három zsidó hitközség (amerikai, valamint szefárd és askenázi rítusú) nem egyesült, rituális megosztottságuk fennmaradt, ugyanis nem volt olyan mértékű a fenyegetés Kubában, hogy veszélyben érezzék közösségük létét. (Comunidad Hebrea de Cuba, 2014) 

 

Egy kivételes incidens történt 1939-ben, amely során a német St. Louis hajón érkező közel ezer zsidó utast nem engedték partra szállni a kubai hatóságok, így az utasszállító visszatért Európába. A példátlan esetet többféleképpen magyarázzák történészek, kutatók, az azonban tény, hogy ebben az időben Kuba bevándorlási politikája a brithez és az amerikaihoz hasonló volt, azaz meglehetősen protekcionista, amely szigorú kvótákkal szabályozta az országban letelepedni kívánó külföldiek számát. Sőt, mivel az Egyesült Államok a karibi országból Amerikába migrálók létszámát is korlátozta, a sziget sem tudott és kívánt több „átutazót” vagy Amerikából kiutasított bevándorlót befogadni. A St. Louis tragédiájához járult hozzá valószínűleg az ideiglenes antiszemita hangulat, amelyet a német Joseph Goebbels propagandaminiszter által Kubába küldött ügynökök tevékenysége váltott ki: azt terjesztették, hogy a munkanélküliség és a folyamatos ingatlanhiány okozói a zsidók (Steinberg, 2007: 9).

 

Bár a zsidóellenes légkör hamar megszűnt, és a szigeten élő zsidóság üdvözölte Fidel Castro hatalomra kerülését, a forradalom után a kubai zsidóság több mint kilenctizede kivándorolt. 

Sokan kötődtek Fulgencio Batista diktatúrájához – átlagembereken és kisvállalkozókon túl például az amerikai zsidó maffiavezér, kubai hotel- és kaszinótulajdonos, Meyer Lansky is –, ám az ok elsősorban nem ideológiai ellentétekben keresendő. Ezt mutatja a tény, hogy a Kubai Kommunista Párt tíz alapító tagjából három zsidó származású volt [4], a hitközségek több tagja (például a kommunista családból származó Manuel Novigrod) pedig együtt harcolt a forradalmárokkal a Sierra Maestra hegyei között. A lengyel származású mérnököt, Enrique Oltuski Osackit már 1959-ben kommunikációs ügyekért felelős miniszterré nevezték ki, aki 2012-ben bekövetkezett haláláig a halászati miniszter-helyettes posztot töltötte be, míg José Altschuler a kubai űrprogram felelős megbízottja lett. 

 

A politikai változások egyelőre kedvezőnek mutatkoztak a zsidóság szempontjából, ám a gazdasági reformok a zsidó közösség nagy részét súlyosan érintették. A Castro rendszere által kapitalistának nevezett középosztálybeli zsidók az államosítással nemcsak munkahelyeiket, de vállalkozásaikat, így vagyonukat is elveszítették, mert a propaganda szerint „a vállalkozások a tömegek kárára termeltek profitot” (Kaplan, 2003). A manufaktúrák amerikai beszállítóktól vásároltak nyersanyagot, vállalataik amerikai piacra termeltek, a munkások zöme pedig az Egyesült Államok tulajdonában lévő cégnél állt alkalmazásban. Így 1961-ben a Kuba és Izrael között kötött egyezségnek köszönhetően kecske- és tojásszállítmányért cserébe sokan Izraelbe emigrálhattak, míg mások az Egyesült Államokba menekültek [5]. 

 

Az amerikaiak eleinte nem fogadták nagy lelkesedéssel a kubai zsidókat, „kommunistának, csalónak, Castro csatlósainak” nevezték őket, akik kihasználják a floridaiak nagylelkűségét; sőt, tartottak a retorziótól a saját közösségük részéről, ezért a szigeten maradtaknak sem szívesen segítettek a Miamiban élő zsidó közösségek. 

 

A szigeten maradók fele munkanélkülivé vált, eladott ingóságaikból és személyes tárgyaikból (háztartási eszközök, örökség, ékszerek stb.) tartották fenn magukat. Saját, hitközségi forrásaik is arról számolnak be, hogy csak az idős és szegény emberek maradtak a közösségükből Kubában annak ellenére, hogy vallásukat továbbra is gyakorolhatták, vasárnapi iskoláikat továbbra is üzemeltethették, és fogadhatták a kanadai és más országokból származó kóser ételeket és rituális tárgyakat tartalmazó szállítmányokat. 

 

Érdekes adalék, hogy a spanyol mellett jiddis nyelven is sugároztak propagandát a helyi rádióadók – minden más nyelvű műsort megszüntettek. José Felipe Carneado Rodríguezt, a KKP Központi Bizottsága Vallási Ügyekért Felelős Osztályának 1985-ös megalakulásától 1993-ig regnáló igazgatóját kedvelték és tisztelték, mert bár ellentmondást nem tűrően teljesítette a központi utasításokat, a nagy múltú hagyományokat ápoló vallási csoportok védelmét állami feladatnak tekintette, nagyra becsülte és segítette azok fennmaradását. Sőt, Kubában működhetett a kommunista országokban egyedüliként 1978-ig cionista szervezet, az Unión Sionista, amely a Sociedad Club Arabe (arab klub) melletti épületben kapott helyet (Kaplan, 2003), ám soha semmilyen összetűzést nem jelentettek a két csoport között.

 

Kuba az 1967-es hatnapos háború után sem szakította meg diplomáciai kapcsolatait Izraellel egészen 1973-ig, szemben a kommunista blokk többi országával – ám ezzel nem feltétlen csupán az antiszemitizmus ellen tett lépéseket, hanem Amerika-ellenességét, egy kis állammal való sorsközösség vállalását, valamint a Szovjetuniótól elkülönülő, önálló külpolitikai állásfoglalását is hangsúlyozni kívánta. 

Jóllehet a közel-keleti államokhoz való közeledés és a palesztinokkal való együttműködés hatása nem múlt el nyomtalanul (betiltották többek közt Anna Frank és Elie Wiesel könyveit, nagyobb iskoláikat bezáratták, rendezvényeiket, ünnepeiket felügyelték), elsősorban a pénzügyi érvek döntöttek a zsidóság nagy részének távozása mellett. Az 1990-es években külföldi anyagi támogatással főként az Egyesült Államokba, Floridába és Izraelbe (ez utóbbi az úgynevezett Operación Cigar) utaztak: Fidel Castro hallgatólagos beleegyezésével, aki nyilvánosan nem vállalta beleegyezését, nehogy úgy tűnjön, hogy különleges engedményekhez juttatja a zsidókat. (Weiner, 2006)

 

Izrael és Kuba bilaterális kapcsolatai

 

A kubai zsidóság kivételes szerepének megértéséhez elengedhetetlen a karibi állam és Izrael kétoldalú kapcsolatainak vizsgálata, hiszen a Fidel-éra Kubája már a kezdetektől fogva a palesztinokkal ápolt szorosabb kötelékeket, amely nem csupán diplomáciai, gazdasági és szívélyes politikai együttműködést jelentett, hanem katonai és technikai segítségnyújtást is. A Kubában élő zsidóságot ennek ellenére nem érte retorzió: vallásukat szabadon gyakorolhatták, a más közel-keleti államokkal fenntartott jó viszony nem befolyásolta a toleráns belpolitikát.

 

A Comandante olvasatában kezdetben rendkívül sok közös vonással rendelkezett Kuba és Izrael: mindegyik olyan nagy ambíciókkal rendelkező kis új ország volt, amelyet szomszédjai támadtak vagy ellenségesen viszonyultak a születő rezsimhez; mindegyiket nemes társadalmi elvek vezéreltek; mezőgazdasági jellegűek voltak; és területükön különleges katonai létesítmények álltak. Bár a FAR tábornoka, José Ramón Fernández-vezette tárgyalások Izrael fegyvervásárlásáról 1959-ben nem vezettek sikerhez, a gazdasági kapcsolatok megerősödtek a két állam között.  

 

Azonban a relációk romlásához vezettek Fidel Castro és Jasszer Arafat, majd később Mahmúd Abbász palesztin államelnök (2005-) személyes kapcsolatai, a palesztin erők kubai képzése és segítségnyújtása a Palesztin Felszabadítási Szervezet számára, valamint az ENSZ 3379-es, Kuba által is támogatott, 1975. november 10-én született határozata, amely kimondja, hogy „a cionizmus a rasszizmus és a faji megkülönböztetés egy formája”. A karibi állam erősödő szövetsége Iránnal, Libanonnal és Jemennel egyre távolabb sodorta az Izraellel való politikai megbékélést, ezért diplomáciai kapcsolatrendszerüket azóta sem állították helyre, jóllehet az agrárium területén [6] és kulturális, oktatási téren Mair Lau izraeli askenázi főrabbi (1993-2003) látogatása óta jelentős előrelépés történt. (Sweig, 2013: 117-119). 

 

Fidel Castro 1998-ban részt vett egy zsidó ünnepségen a havannai askenázi zsinagógában, ahol a zsidóságot méltatta, amely kétezer éven át képes volt megőrizni hagyományait, kultúráját és vallását: „próbálok visszaemlékezni, hogy létezett-e valaha még egy olyan kultúra, amelynek sikerült ez” (Reyes, 2013) – nyilatkozta a Comandante. Maga II. János Pál pápa is találkozott a kubai zsidóság két képviselőjével, Fidel Castro pedig két zsidó vezetőt is meghívott abba a bizottságba, amely a december 25-e munkaszüneti nappá nyilvánításáról rendelkezett. 

 

A közeledés ellen ható erő az a napjainkban is megfigyelhető tendencia, hogy az Amerika-ellenesség összehozza a hasonló gondolkodású politikai vezetőket, így könnyebben kötnek szövetséget valami vagy valaki ellen, mint egy közös cél érdekében. Politikájuk és a nemzetközi fórumokon hangoztatott retorikájuk óhatatlanul is hat egymásra, így jelenleg Raúl Castrónak a belpolitikai változások ellenére a történelmi előzmények ismeretében és partnerei megsértését elkerülendő sem érdeke a túlzottan bizalmas viszony Izraellel. A Castrók szövetségese, Irán volt elnöke, Mahmúd Ahmadinezsád (2005-2013) például nem ismerte el soha Izrael legitimitását, és a palesztin fegyveres ellenállás szükségességét hangsúlyozta, Haszan Rohani (2013-) elnök pedig egyenesen „megszálló” államként beszélt róla, amelynek „háborús politikájával a térség stabilitását veszélyezteti” (Reuters, 2013. szeptember 19.). 

A fenti diplomáciai támogatásnak köszönhetően maradt alul 187-3 arányban az Egyesült Államok a 2009 októberében lezajlott ENSZ Közgyűlés ülésén a kubai gazdasági, kereskedelmi és pénzügyi embargót elítélő és annak feloldását követelő tagokkal szemben [7]. Kuba nem élvezte Izrael és Palau, ám megnyerte Salvador, Irak és Afganisztán támogatását. Az ENSZ-ben Kuba képviselője Izraelen keresztül bírálta fő szövetségesét, az USA-t. Mint mondta, „egy olyan államot támogat, amelyben gondolkodás nélkül küldenék palesztinok millióit ugyanazokba a gázkamrákba, ahol a nácik zsidók millióit végezték ki”. (Lockhart, 2010c) Maga Fidel Castro is erősen kritikus Izraellel szemben, viszont ostorozza Ahmadinezsád iráni elnök antiszemitizmusát is: „Irán akkor tenne többet a békéért, ha elismerné a holokauszt egyediségét, és megpróbálná megérteni, miért aggódnak az izraeliek a puszta létükért.” (El Mundo, 2010) 

 

A Castro-fivérek a 2005-ös kasmíri földrengés során humanitárius segítséget nyújtottak a palesztin államnak, amellyel Kuba azóta is rendkívül jó viszonyt ápol. Az arab-izraeli konfliktusban konzekvensen az előbbi fél mellé áll nemzetközi fórumokon, és bírálja Izraelt; ám hangsúlyozza, hogy a zsidó államot és nem a zsidóságot illeti kritikával. 

 

 

A kubai zsidóság egyedisége, és lehetséges szerepe az átalakulás során

SZARKA Evelin:
„Hotel Cuba” - A zsidóság helyzete és szerepe a kubai társadalomban

 

 

Több ezer zsidó hitű bevándorló hazája a karibi állam

 

A jövő Kubájának esetleges politikai, gazdasági és társadalmi változásait elemezve nem lehet megkerülni egy kis létszámú, de nagy szellemi tőkével és kiterjedt nemzetközi relációrendszerrel rendelkező közösséget, amely a szigeten élő zsidó hitközségeké. A jelenleg Castro rezsimében betöltött szerepük megismeréséhez és jelentőségük felmérése érdekében vázlatosan ismerni kell történelmüket, valamint a Kuba és Izrael közötti bilaterális kapcsolatok dinamikáját.

 

A Kubába vándorló zsidóság elsősorban a vallásszabadságot biztosító és stabil politikai, valamint prosperáló gazdasági környezet miatt választotta a szigetet új otthonául. Jelentős része valószínűleg a spanyol inkvizíció elől menekülő, szefárd zsidók közé tartozó marranók leszármazottja: a legenda szerint az első három zsidó férfi Kolumbusszal együtt hajózott 1492-ben Kubába. Később a portugál uralom elől Brazília területéről és a Holland Antillákról is érkeztek a karibi államba: ők elsősorban New Yorkkal, Amszterdammal és Hamburggal építettek ki kereskedelmi kapcsolatokat; míg a román, lengyel [1] és más kelet-európai askenázi, valamint török és szíriai szefárd bevándorlók az amerikai tulajdonú dohány- és cukorültetvényeken vállaltak munkát. A holokauszt elől menekülő antwerpeniek a gyémántcsiszoló-ipart honosították meg a szigeten, amely 1943-ra már ezer, öt év múlva 24 műhelye pedig 12 ezer főt foglalkoztatott (Steinberg, 2007: 6). 

 

A 20. század elején az akkor szigorú bevándorlási kvótákat szabó Egyesült Államok volt a törökországi zsidó bevándorlók célja, és Kubát csupán köztes állomásnak („Hotel Cuba”) tekintették, ám a kellemes éghajlat, a csak elvétve tapasztalható antiszemitizmus, illetve az általuk beszélt ladino [2] és a spanyol nyelv hasonlósága miatt sokan maradtak. (Weiner, 2006) 

Grau San Martín kormánya 1933-ban törvényt fogadott el, amelyben arra kötelezte a nagy ipari és kereskedelmi vállalatokat, hogy az alkalmazottaik több mint fele kubai származású legyen, így a sikeres zsidó családi vállalkozások és gyárak egyre több helyi lakost foglalkoztattak. A mintegy 150 cipőmanufaktúra közel hat-nyolcezer kubainak adott munkát (Steinberg, 2007: 6). 

 

A kubai nép örömmel fogadta be a találékony és szorgalmas zsidókat, hiszen – főleg a floridai származásúak – aktívan támogatták José Martít [3] a függetlenségi harc során, a róla elnevezett könyvtár megalapításához ők adták a tőkét; továbbá számos találmányt köszönhettek nekik, mint például a dohányleveleket védő ponyvák használatát; valamint rendkívül könnyen beilleszkedtek a kubai társadalomba annak ellenére, hogy megőrizték vallási hagyományaikat. Az 1900-as évek első évtizedeiben elfogadott alkotmányok is segítették letelepedésüket az állam és az egyház szétválasztásának kodifikálásával. 

 

A toleráns vallási környezetnek köszönhetően 1906-ban amerikaiak alapították meg Kuba első zsinagógáját: ezt az időpontot tekintik hivatalosan a kubai zsidó hitközség megalakulásának. Ebben az időben már a mozgóárusok, fodrászok, cipészek, bútorasztalosok nagy része zsidó származású volt, szakszervezeti tagjaikból hamar vezető vált. Több mint háromnegyedük Havannában telepedett le; a jelenleg is működő öt zsinagógát (három Havannában, egy Santiago de Cubában és egy Camagüeyben), egy zsidó középiskolát, öt általános iskolát, egy kórházat, egy könyvtárat, egy esti nyelviskolát, egy diákközpontot és egy drámaklubot üzemeltettek, több újságot alapítottak, illetve egy kóser hentest is foglalkoztattak. 

 

Bár az 1930-as években világszerte erősödött az antiszemitizmus, Kubában pedig radikalizálódott a nacionalista ideológia, és az összetartozás érzése közös intézmények és programok létrehozására ösztönözte őket, a három zsidó hitközség (amerikai, valamint szefárd és askenázi rítusú) nem egyesült, rituális megosztottságuk fennmaradt, ugyanis nem volt olyan mértékű a fenyegetés Kubában, hogy veszélyben érezzék közösségük létét. (Comunidad Hebrea de Cuba, 2014) 

 

Egy kivételes incidens történt 1939-ben, amely során a német St. Louis hajón érkező közel ezer zsidó utast nem engedték partra szállni a kubai hatóságok, így az utasszállító visszatért Európába. A példátlan esetet többféleképpen magyarázzák történészek, kutatók, az azonban tény, hogy ebben az időben Kuba bevándorlási politikája a brithez és az amerikaihoz hasonló volt, azaz meglehetősen protekcionista, amely szigorú kvótákkal szabályozta az országban letelepedni kívánó külföldiek számát. Sőt, mivel az Egyesült Államok a karibi országból Amerikába migrálók létszámát is korlátozta, a sziget sem tudott és kívánt több „átutazót” vagy Amerikából kiutasított bevándorlót befogadni. A St. Louis tragédiájához járult hozzá valószínűleg az ideiglenes antiszemita hangulat, amelyet a német Joseph Goebbels propagandaminiszter által Kubába küldött ügynökök tevékenysége váltott ki: azt terjesztették, hogy a munkanélküliség és a folyamatos ingatlanhiány okozói a zsidók (Steinberg, 2007: 9).

 

Bár a zsidóellenes légkör hamar megszűnt, és a szigeten élő zsidóság üdvözölte Fidel Castro hatalomra kerülését, a forradalom után a kubai zsidóság több mint kilenctizede kivándorolt. 

Sokan kötődtek Fulgencio Batista diktatúrájához – átlagembereken és kisvállalkozókon túl például az amerikai zsidó maffiavezér, kubai hotel- és kaszinótulajdonos, Meyer Lansky is –, ám az ok elsősorban nem ideológiai ellentétekben keresendő. Ezt mutatja a tény, hogy a Kubai Kommunista Párt tíz alapító tagjából három zsidó származású volt [4], a hitközségek több tagja (például a kommunista családból származó Manuel Novigrod) pedig együtt harcolt a forradalmárokkal a Sierra Maestra hegyei között. A lengyel származású mérnököt, Enrique Oltuski Osackit már 1959-ben kommunikációs ügyekért felelős miniszterré nevezték ki, aki 2012-ben bekövetkezett haláláig a halászati miniszter-helyettes posztot töltötte be, míg José Altschuler a kubai űrprogram felelős megbízottja lett. 

 

A politikai változások egyelőre kedvezőnek mutatkoztak a zsidóság szempontjából, ám a gazdasági reformok a zsidó közösség nagy részét súlyosan érintették. A Castro rendszere által kapitalistának nevezett középosztálybeli zsidók az államosítással nemcsak munkahelyeiket, de vállalkozásaikat, így vagyonukat is elveszítették, mert a propaganda szerint „a vállalkozások a tömegek kárára termeltek profitot” (Kaplan, 2003). A manufaktúrák amerikai beszállítóktól vásároltak nyersanyagot, vállalataik amerikai piacra termeltek, a munkások zöme pedig az Egyesült Államok tulajdonában lévő cégnél állt alkalmazásban. Így 1961-ben a Kuba és Izrael között kötött egyezségnek köszönhetően kecske- és tojásszállítmányért cserébe sokan Izraelbe emigrálhattak, míg mások az Egyesült Államokba menekültek [5]. 

 

Az amerikaiak eleinte nem fogadták nagy lelkesedéssel a kubai zsidókat, „kommunistának, csalónak, Castro csatlósainak” nevezték őket, akik kihasználják a floridaiak nagylelkűségét; sőt, tartottak a retorziótól a saját közösségük részéről, ezért a szigeten maradtaknak sem szívesen segítettek a Miamiban élő zsidó közösségek. 

 

A szigeten maradók fele munkanélkülivé vált, eladott ingóságaikból és személyes tárgyaikból (háztartási eszközök, örökség, ékszerek stb.) tartották fenn magukat. Saját, hitközségi forrásaik is arról számolnak be, hogy csak az idős és szegény emberek maradtak a közösségükből Kubában annak ellenére, hogy vallásukat továbbra is gyakorolhatták, vasárnapi iskoláikat továbbra is üzemeltethették, és fogadhatták a kanadai és más országokból származó kóser ételeket és rituális tárgyakat tartalmazó szállítmányokat. 

 

Érdekes adalék, hogy a spanyol mellett jiddis nyelven is sugároztak propagandát a helyi rádióadók – minden más nyelvű műsort megszüntettek. José Felipe Carneado Rodríguezt, a KKP Központi Bizottsága Vallási Ügyekért Felelős Osztályának 1985-ös megalakulásától 1993-ig regnáló igazgatóját kedvelték és tisztelték, mert bár ellentmondást nem tűrően teljesítette a központi utasításokat, a nagy múltú hagyományokat ápoló vallási csoportok védelmét állami feladatnak tekintette, nagyra becsülte és segítette azok fennmaradását. Sőt, Kubában működhetett a kommunista országokban egyedüliként 1978-ig cionista szervezet, az Unión Sionista, amely a Sociedad Club Arabe (arab klub) melletti épületben kapott helyet (Kaplan, 2003), ám soha semmilyen összetűzést nem jelentettek a két csoport között.

 

Kuba az 1967-es hatnapos háború után sem szakította meg diplomáciai kapcsolatait Izraellel egészen 1973-ig, szemben a kommunista blokk többi országával – ám ezzel nem feltétlen csupán az antiszemitizmus ellen tett lépéseket, hanem Amerika-ellenességét, egy kis állammal való sorsközösség vállalását, valamint a Szovjetuniótól elkülönülő, önálló külpolitikai állásfoglalását is hangsúlyozni kívánta. 

Jóllehet a közel-keleti államokhoz való közeledés és a palesztinokkal való együttműködés hatása nem múlt el nyomtalanul (betiltották többek közt Anna Frank és Elie Wiesel könyveit, nagyobb iskoláikat bezáratták, rendezvényeiket, ünnepeiket felügyelték), elsősorban a pénzügyi érvek döntöttek a zsidóság nagy részének távozása mellett. Az 1990-es években külföldi anyagi támogatással főként az Egyesült Államokba, Floridába és Izraelbe (ez utóbbi az úgynevezett Operación Cigar) utaztak: Fidel Castro hallgatólagos beleegyezésével, aki nyilvánosan nem vállalta beleegyezését, nehogy úgy tűnjön, hogy különleges engedményekhez juttatja a zsidókat. (Weiner, 2006)

 

Izrael és Kuba bilaterális kapcsolatai

 

A kubai zsidóság kivételes szerepének megértéséhez elengedhetetlen a karibi állam és Izrael kétoldalú kapcsolatainak vizsgálata, hiszen a Fidel-éra Kubája már a kezdetektől fogva a palesztinokkal ápolt szorosabb kötelékeket, amely nem csupán diplomáciai, gazdasági és szívélyes politikai együttműködést jelentett, hanem katonai és technikai segítségnyújtást is. A Kubában élő zsidóságot ennek ellenére nem érte retorzió: vallásukat szabadon gyakorolhatták, a más közel-keleti államokkal fenntartott jó viszony nem befolyásolta a toleráns belpolitikát.

 

A Comandante olvasatában kezdetben rendkívül sok közös vonással rendelkezett Kuba és Izrael: mindegyik olyan nagy ambíciókkal rendelkező kis új ország volt, amelyet szomszédjai támadtak vagy ellenségesen viszonyultak a születő rezsimhez; mindegyiket nemes társadalmi elvek vezéreltek; mezőgazdasági jellegűek voltak; és területükön különleges katonai létesítmények álltak. Bár a FAR tábornoka, José Ramón Fernández-vezette tárgyalások Izrael fegyvervásárlásáról 1959-ben nem vezettek sikerhez, a gazdasági kapcsolatok megerősödtek a két állam között.  

 

Azonban a relációk romlásához vezettek Fidel Castro és Jasszer Arafat, majd később Mahmúd Abbász palesztin államelnök (2005-) személyes kapcsolatai, a palesztin erők kubai képzése és segítségnyújtása a Palesztin Felszabadítási Szervezet számára, valamint az ENSZ 3379-es, Kuba által is támogatott, 1975. november 10-én született határozata, amely kimondja, hogy „a cionizmus a rasszizmus és a faji megkülönböztetés egy formája”. A karibi állam erősödő szövetsége Iránnal, Libanonnal és Jemennel egyre távolabb sodorta az Izraellel való politikai megbékélést, ezért diplomáciai kapcsolatrendszerüket azóta sem állították helyre, jóllehet az agrárium területén [6] és kulturális, oktatási téren Mair Lau izraeli askenázi főrabbi (1993-2003) látogatása óta jelentős előrelépés történt. (Sweig, 2013: 117-119). 

 

Fidel Castro 1998-ban részt vett egy zsidó ünnepségen a havannai askenázi zsinagógában, ahol a zsidóságot méltatta, amely kétezer éven át képes volt megőrizni hagyományait, kultúráját és vallását: „próbálok visszaemlékezni, hogy létezett-e valaha még egy olyan kultúra, amelynek sikerült ez” (Reyes, 2013) – nyilatkozta a Comandante. Maga II. János Pál pápa is találkozott a kubai zsidóság két képviselőjével, Fidel Castro pedig két zsidó vezetőt is meghívott abba a bizottságba, amely a december 25-e munkaszüneti nappá nyilvánításáról rendelkezett. 

 

A közeledés ellen ható erő az a napjainkban is megfigyelhető tendencia, hogy az Amerika-ellenesség összehozza a hasonló gondolkodású politikai vezetőket, így könnyebben kötnek szövetséget valami vagy valaki ellen, mint egy közös cél érdekében. Politikájuk és a nemzetközi fórumokon hangoztatott retorikájuk óhatatlanul is hat egymásra, így jelenleg Raúl Castrónak a belpolitikai változások ellenére a történelmi előzmények ismeretében és partnerei megsértését elkerülendő sem érdeke a túlzottan bizalmas viszony Izraellel. A Castrók szövetségese, Irán volt elnöke, Mahmúd Ahmadinezsád (2005-2013) például nem ismerte el soha Izrael legitimitását, és a palesztin fegyveres ellenállás szükségességét hangsúlyozta, Haszan Rohani (2013-) elnök pedig egyenesen „megszálló” államként beszélt róla, amelynek „háborús politikájával a térség stabilitását veszélyezteti” (Reuters, 2013. szeptember 19.). 

A fenti diplomáciai támogatásnak köszönhetően maradt alul 187-3 arányban az Egyesült Államok a 2009 októberében lezajlott ENSZ Közgyűlés ülésén a kubai gazdasági, kereskedelmi és pénzügyi embargót elítélő és annak feloldását követelő tagokkal szemben [7]. Kuba nem élvezte Izrael és Palau, ám megnyerte Salvador, Irak és Afganisztán támogatását. Az ENSZ-ben Kuba képviselője Izraelen keresztül bírálta fő szövetségesét, az USA-t. Mint mondta, „egy olyan államot támogat, amelyben gondolkodás nélkül küldenék palesztinok millióit ugyanazokba a gázkamrákba, ahol a nácik zsidók millióit végezték ki”. (Lockhart, 2010c) Maga Fidel Castro is erősen kritikus Izraellel szemben, viszont ostorozza Ahmadinezsád iráni elnök antiszemitizmusát is: „Irán akkor tenne többet a békéért, ha elismerné a holokauszt egyediségét, és megpróbálná megérteni, miért aggódnak az izraeliek a puszta létükért.” (El Mundo, 2010) 

 

A Castro-fivérek a 2005-ös kasmíri földrengés során humanitárius segítséget nyújtottak a palesztin államnak, amellyel Kuba azóta is rendkívül jó viszonyt ápol. Az arab-izraeli konfliktusban konzekvensen az előbbi fél mellé áll nemzetközi fórumokon, és bírálja Izraelt; ám hangsúlyozza, hogy a zsidó államot és nem a zsidóságot illeti kritikával. 

 

 

A kubai zsidóság egyedisége, és lehetséges szerepe az átalakulás során

SZARKA Evelin:
„Hotel Cuba” - A zsidóság helyzete és szerepe a kubai társadalomban

 

 

Több ezer zsidó hitű bevándorló hazája a karibi állam

 

A jövő Kubájának esetleges politikai, gazdasági és társadalmi változásait elemezve nem lehet megkerülni egy kis létszámú, de nagy szellemi tőkével és kiterjedt nemzetközi relációrendszerrel rendelkező közösséget, amely a szigeten élő zsidó hitközségeké. A jelenleg Castro rezsimében betöltött szerepük megismeréséhez és jelentőségük felmérése érdekében vázlatosan ismerni kell történelmüket, valamint a Kuba és Izrael közötti bilaterális kapcsolatok dinamikáját.

 

A Kubába vándorló zsidóság elsősorban a vallásszabadságot biztosító és stabil politikai, valamint prosperáló gazdasági környezet miatt választotta a szigetet új otthonául. Jelentős része valószínűleg a spanyol inkvizíció elől menekülő, szefárd zsidók közé tartozó marranók leszármazottja: a legenda szerint az első három zsidó férfi Kolumbusszal együtt hajózott 1492-ben Kubába. Később a portugál uralom elől Brazília területéről és a Holland Antillákról is érkeztek a karibi államba: ők elsősorban New Yorkkal, Amszterdammal és Hamburggal építettek ki kereskedelmi kapcsolatokat; míg a román, lengyel [1] és más kelet-európai askenázi, valamint török és szíriai szefárd bevándorlók az amerikai tulajdonú dohány- és cukorültetvényeken vállaltak munkát. A holokauszt elől menekülő antwerpeniek a gyémántcsiszoló-ipart honosították meg a szigeten, amely 1943-ra már ezer, öt év múlva 24 műhelye pedig 12 ezer főt foglalkoztatott (Steinberg, 2007: 6). 

 

A 20. század elején az akkor szigorú bevándorlási kvótákat szabó Egyesült Államok volt a törökországi zsidó bevándorlók célja, és Kubát csupán köztes állomásnak („Hotel Cuba”) tekintették, ám a kellemes éghajlat, a csak elvétve tapasztalható antiszemitizmus, illetve az általuk beszélt ladino [2] és a spanyol nyelv hasonlósága miatt sokan maradtak. (Weiner, 2006) 

Grau San Martín kormánya 1933-ban törvényt fogadott el, amelyben arra kötelezte a nagy ipari és kereskedelmi vállalatokat, hogy az alkalmazottaik több mint fele kubai származású legyen, így a sikeres zsidó családi vállalkozások és gyárak egyre több helyi lakost foglalkoztattak. A mintegy 150 cipőmanufaktúra közel hat-nyolcezer kubainak adott munkát (Steinberg, 2007: 6). 

 

A kubai nép örömmel fogadta be a találékony és szorgalmas zsidókat, hiszen – főleg a floridai származásúak – aktívan támogatták José Martít [3] a függetlenségi harc során, a róla elnevezett könyvtár megalapításához ők adták a tőkét; továbbá számos találmányt köszönhettek nekik, mint például a dohányleveleket védő ponyvák használatát; valamint rendkívül könnyen beilleszkedtek a kubai társadalomba annak ellenére, hogy megőrizték vallási hagyományaikat. Az 1900-as évek első évtizedeiben elfogadott alkotmányok is segítették letelepedésüket az állam és az egyház szétválasztásának kodifikálásával. 

 

A toleráns vallási környezetnek köszönhetően 1906-ban amerikaiak alapították meg Kuba első zsinagógáját: ezt az időpontot tekintik hivatalosan a kubai zsidó hitközség megalakulásának. Ebben az időben már a mozgóárusok, fodrászok, cipészek, bútorasztalosok nagy része zsidó származású volt, szakszervezeti tagjaikból hamar vezető vált. Több mint háromnegyedük Havannában telepedett le; a jelenleg is működő öt zsinagógát (három Havannában, egy Santiago de Cubában és egy Camagüeyben), egy zsidó középiskolát, öt általános iskolát, egy kórházat, egy könyvtárat, egy esti nyelviskolát, egy diákközpontot és egy drámaklubot üzemeltettek, több újságot alapítottak, illetve egy kóser hentest is foglalkoztattak. 

 

Bár az 1930-as években világszerte erősödött az antiszemitizmus, Kubában pedig radikalizálódott a nacionalista ideológia, és az összetartozás érzése közös intézmények és programok létrehozására ösztönözte őket, a három zsidó hitközség (amerikai, valamint szefárd és askenázi rítusú) nem egyesült, rituális megosztottságuk fennmaradt, ugyanis nem volt olyan mértékű a fenyegetés Kubában, hogy veszélyben érezzék közösségük létét. (Comunidad Hebrea de Cuba, 2014) 

 

Egy kivételes incidens történt 1939-ben, amely során a német St. Louis hajón érkező közel ezer zsidó utast nem engedték partra szállni a kubai hatóságok, így az utasszállító visszatért Európába. A példátlan esetet többféleképpen magyarázzák történészek, kutatók, az azonban tény, hogy ebben az időben Kuba bevándorlási politikája a brithez és az amerikaihoz hasonló volt, azaz meglehetősen protekcionista, amely szigorú kvótákkal szabályozta az országban letelepedni kívánó külföldiek számát. Sőt, mivel az Egyesült Államok a karibi országból Amerikába migrálók létszámát is korlátozta, a sziget sem tudott és kívánt több „átutazót” vagy Amerikából kiutasított bevándorlót befogadni. A St. Louis tragédiájához járult hozzá valószínűleg az ideiglenes antiszemita hangulat, amelyet a német Joseph Goebbels propagandaminiszter által Kubába küldött ügynökök tevékenysége váltott ki: azt terjesztették, hogy a munkanélküliség és a folyamatos ingatlanhiány okozói a zsidók (Steinberg, 2007: 9).

 

Bár a zsidóellenes légkör hamar megszűnt, és a szigeten élő zsidóság üdvözölte Fidel Castro hatalomra kerülését, a forradalom után a kubai zsidóság több mint kilenctizede kivándorolt. 

Sokan kötődtek Fulgencio Batista diktatúrájához – átlagembereken és kisvállalkozókon túl például az amerikai zsidó maffiavezér, kubai hotel- és kaszinótulajdonos, Meyer Lansky is –, ám az ok elsősorban nem ideológiai ellentétekben keresendő. Ezt mutatja a tény, hogy a Kubai Kommunista Párt tíz alapító tagjából három zsidó származású volt [4], a hitközségek több tagja (például a kommunista családból származó Manuel Novigrod) pedig együtt harcolt a forradalmárokkal a Sierra Maestra hegyei között. A lengyel származású mérnököt, Enrique Oltuski Osackit már 1959-ben kommunikációs ügyekért felelős miniszterré nevezték ki, aki 2012-ben bekövetkezett haláláig a halászati miniszter-helyettes posztot töltötte be, míg José Altschuler a kubai űrprogram felelős megbízottja lett. 

 

A politikai változások egyelőre kedvezőnek mutatkoztak a zsidóság szempontjából, ám a gazdasági reformok a zsidó közösség nagy részét súlyosan érintették. A Castro rendszere által kapitalistának nevezett középosztálybeli zsidók az államosítással nemcsak munkahelyeiket, de vállalkozásaikat, így vagyonukat is elveszítették, mert a propaganda szerint „a vállalkozások a tömegek kárára termeltek profitot” (Kaplan, 2003). A manufaktúrák amerikai beszállítóktól vásároltak nyersanyagot, vállalataik amerikai piacra termeltek, a munkások zöme pedig az Egyesült Államok tulajdonában lévő cégnél állt alkalmazásban. Így 1961-ben a Kuba és Izrael között kötött egyezségnek köszönhetően kecske- és tojásszállítmányért cserébe sokan Izraelbe emigrálhattak, míg mások az Egyesült Államokba menekültek [5]. 

 

Az amerikaiak eleinte nem fogadták nagy lelkesedéssel a kubai zsidókat, „kommunistának, csalónak, Castro csatlósainak” nevezték őket, akik kihasználják a floridaiak nagylelkűségét; sőt, tartottak a retorziótól a saját közösségük részéről, ezért a szigeten maradtaknak sem szívesen segítettek a Miamiban élő zsidó közösségek. 

 

A szigeten maradók fele munkanélkülivé vált, eladott ingóságaikból és személyes tárgyaikból (háztartási eszközök, örökség, ékszerek stb.) tartották fenn magukat. Saját, hitközségi forrásaik is arról számolnak be, hogy csak az idős és szegény emberek maradtak a közösségükből Kubában annak ellenére, hogy vallásukat továbbra is gyakorolhatták, vasárnapi iskoláikat továbbra is üzemeltethették, és fogadhatták a kanadai és más országokból származó kóser ételeket és rituális tárgyakat tartalmazó szállítmányokat. 

 

Érdekes adalék, hogy a spanyol mellett jiddis nyelven is sugároztak propagandát a helyi rádióadók – minden más nyelvű műsort megszüntettek. José Felipe Carneado Rodríguezt, a KKP Központi Bizottsága Vallási Ügyekért Felelős Osztályának 1985-ös megalakulásától 1993-ig regnáló igazgatóját kedvelték és tisztelték, mert bár ellentmondást nem tűrően teljesítette a központi utasításokat, a nagy múltú hagyományokat ápoló vallási csoportok védelmét állami feladatnak tekintette, nagyra becsülte és segítette azok fennmaradását. Sőt, Kubában működhetett a kommunista országokban egyedüliként 1978-ig cionista szervezet, az Unión Sionista, amely a Sociedad Club Arabe (arab klub) melletti épületben kapott helyet (Kaplan, 2003), ám soha semmilyen összetűzést nem jelentettek a két csoport között.

 

Kuba az 1967-es hatnapos háború után sem szakította meg diplomáciai kapcsolatait Izraellel egészen 1973-ig, szemben a kommunista blokk többi országával – ám ezzel nem feltétlen csupán az antiszemitizmus ellen tett lépéseket, hanem Amerika-ellenességét, egy kis állammal való sorsközösség vállalását, valamint a Szovjetuniótól elkülönülő, önálló külpolitikai állásfoglalását is hangsúlyozni kívánta. 

Jóllehet a közel-keleti államokhoz való közeledés és a palesztinokkal való együttműködés hatása nem múlt el nyomtalanul (betiltották többek közt Anna Frank és Elie Wiesel könyveit, nagyobb iskoláikat bezáratták, rendezvényeiket, ünnepeiket felügyelték), elsősorban a pénzügyi érvek döntöttek a zsidóság nagy részének távozása mellett. Az 1990-es években külföldi anyagi támogatással főként az Egyesült Államokba, Floridába és Izraelbe (ez utóbbi az úgynevezett Operación Cigar) utaztak: Fidel Castro hallgatólagos beleegyezésével, aki nyilvánosan nem vállalta beleegyezését, nehogy úgy tűnjön, hogy különleges engedményekhez juttatja a zsidókat. (Weiner, 2006)

 

Izrael és Kuba bilaterális kapcsolatai

 

A kubai zsidóság kivételes szerepének megértéséhez elengedhetetlen a karibi állam és Izrael kétoldalú kapcsolatainak vizsgálata, hiszen a Fidel-éra Kubája már a kezdetektől fogva a palesztinokkal ápolt szorosabb kötelékeket, amely nem csupán diplomáciai, gazdasági és szívélyes politikai együttműködést jelentett, hanem katonai és technikai segítségnyújtást is. A Kubában élő zsidóságot ennek ellenére nem érte retorzió: vallásukat szabadon gyakorolhatták, a más közel-keleti államokkal fenntartott jó viszony nem befolyásolta a toleráns belpolitikát.

 

A Comandante olvasatában kezdetben rendkívül sok közös vonással rendelkezett Kuba és Izrael: mindegyik olyan nagy ambíciókkal rendelkező kis új ország volt, amelyet szomszédjai támadtak vagy ellenségesen viszonyultak a születő rezsimhez; mindegyiket nemes társadalmi elvek vezéreltek; mezőgazdasági jellegűek voltak; és területükön különleges katonai létesítmények álltak. Bár a FAR tábornoka, José Ramón Fernández-vezette tárgyalások Izrael fegyvervásárlásáról 1959-ben nem vezettek sikerhez, a gazdasági kapcsolatok megerősödtek a két állam között.  

 

Azonban a relációk romlásához vezettek Fidel Castro és Jasszer Arafat, majd később Mahmúd Abbász palesztin államelnök (2005-) személyes kapcsolatai, a palesztin erők kubai képzése és segítségnyújtása a Palesztin Felszabadítási Szervezet számára, valamint az ENSZ 3379-es, Kuba által is támogatott, 1975. november 10-én született határozata, amely kimondja, hogy „a cionizmus a rasszizmus és a faji megkülönböztetés egy formája”. A karibi állam erősödő szövetsége Iránnal, Libanonnal és Jemennel egyre távolabb sodorta az Izraellel való politikai megbékélést, ezért diplomáciai kapcsolatrendszerüket azóta sem állították helyre, jóllehet az agrárium területén [6] és kulturális, oktatási téren Mair Lau izraeli askenázi főrabbi (1993-2003) látogatása óta jelentős előrelépés történt. (Sweig, 2013: 117-119). 

 

Fidel Castro 1998-ban részt vett egy zsidó ünnepségen a havannai askenázi zsinagógában, ahol a zsidóságot méltatta, amely kétezer éven át képes volt megőrizni hagyományait, kultúráját és vallását: „próbálok visszaemlékezni, hogy létezett-e valaha még egy olyan kultúra, amelynek sikerült ez” (Reyes, 2013) – nyilatkozta a Comandante. Maga II. János Pál pápa is találkozott a kubai zsidóság két képviselőjével, Fidel Castro pedig két zsidó vezetőt is meghívott abba a bizottságba, amely a december 25-e munkaszüneti nappá nyilvánításáról rendelkezett. 

 

A közeledés ellen ható erő az a napjainkban is megfigyelhető tendencia, hogy az Amerika-ellenesség összehozza a hasonló gondolkodású politikai vezetőket, így könnyebben kötnek szövetséget valami vagy valaki ellen, mint egy közös cél érdekében. Politikájuk és a nemzetközi fórumokon hangoztatott retorikájuk óhatatlanul is hat egymásra, így jelenleg Raúl Castrónak a belpolitikai változások ellenére a történelmi előzmények ismeretében és partnerei megsértését elkerülendő sem érdeke a túlzottan bizalmas viszony Izraellel. A Castrók szövetségese, Irán volt elnöke, Mahmúd Ahmadinezsád (2005-2013) például nem ismerte el soha Izrael legitimitását, és a palesztin fegyveres ellenállás szükségességét hangsúlyozta, Haszan Rohani (2013-) elnök pedig egyenesen „megszálló” államként beszélt róla, amelynek „háborús politikájával a térség stabilitását veszélyezteti” (Reuters, 2013. szeptember 19.). 

A fenti diplomáciai támogatásnak köszönhetően maradt alul 187-3 arányban az Egyesült Államok a 2009 októberében lezajlott ENSZ Közgyűlés ülésén a kubai gazdasági, kereskedelmi és pénzügyi embargót elítélő és annak feloldását követelő tagokkal szemben [7]. Kuba nem élvezte Izrael és Palau, ám megnyerte Salvador, Irak és Afganisztán támogatását. Az ENSZ-ben Kuba képviselője Izraelen keresztül bírálta fő szövetségesét, az USA-t. Mint mondta, „egy olyan államot támogat, amelyben gondolkodás nélkül küldenék palesztinok millióit ugyanazokba a gázkamrákba, ahol a nácik zsidók millióit végezték ki”. (Lockhart, 2010c) Maga Fidel Castro is erősen kritikus Izraellel szemben, viszont ostorozza Ahmadinezsád iráni elnök antiszemitizmusát is: „Irán akkor tenne többet a békéért, ha elismerné a holokauszt egyediségét, és megpróbálná megérteni, miért aggódnak az izraeliek a puszta létükért.” (El Mundo, 2010) 

 

A Castro-fivérek a 2005-ös kasmíri földrengés során humanitárius segítséget nyújtottak a palesztin államnak, amellyel Kuba azóta is rendkívül jó viszonyt ápol. Az arab-izraeli konfliktusban konzekvensen az előbbi fél mellé áll nemzetközi fórumokon, és bírálja Izraelt; ám hangsúlyozza, hogy a zsidó államot és nem a zsidóságot illeti kritikával. 

 

 

A kubai zsidóság egyedisége, és lehetséges szerepe az átalakulás során

2014-re a zsidó lakosság az 1924-es 24 ezer főről [8] mintegy 1200-1500 főre zsugorodott (Comunidad Hebrea de Cuba, 2014), ám a nemzetközi – elsősorban mexikói, venezuelai, panamai, kanadai és amerikai – támogatásnak és a vegyes házasságoknak [9] köszönhetően újjászületőben van. A külföldi hitközségek látják el kubai társaikat könyvekkel, filmekkel és tananyaggal, amelyet általában önkéntes oktatók adnak át a fiatalabb generációknak. 

Kubában nincsen rabbi, a hiányt a környező államok vallási vezetői igyekeznek orvosolni: Fidel Castro hatalomra kerülése után először 1979-ben a miami Mayer Abramowitz látogatott a szigetre, őt az argentin származású Isidoro Aizenberg követte, az utóbbi évtizedekben pedig Sámuel Szteinhendler, a chilei Santiago rabbija utazik évente egy-két alkalommal Kubába: ekkor tartják meg körülmetéléseket, névadási ünnepségeket, bar-micvókat, esküvőket. [10]

 

Az anyagi és technikai segítségnyújtás mellett nemzetközi szinten nagy nyilvánosságot és figyelmet kap a kubai zsidók ügye: 2002-ben Steven Spielberg amerikai zsidó filmrendező is meglátogatta a miami hitközség által felújított zsinagógát és temetőkertet; a Schindler listája című filmet pedig nagy sikerrel vetítették a szigeten, a film rendkívül pozitív fogadtatásra lelt a kubaiak körében. Kuba zsidósága ezen túl erőt ad és példát mutat Latin-Amerika-szerte, ezzel erősítve a különböző országokban élő közösségek közötti kapcsolatokat, ugyanis kubai mintára működnek a minyanok több államban, amelyeket így „kubai típusúnak” is neveznek (Kaplan, 2003). A minyan tíz felnőtt zsidó férfit jelent, akiknek jelen kell lenniük egy hagyományos zsidó szertartáshoz. Mivel a szigeten élő hitközségek száma drasztikusan lecsökkent, ezt nem vagy csak ritkán tudnák teljesíteni, de azért, hogy a közös ima ne maradjon el, Tóra-tekercsek helyettesítik a hiányzó férfiakat (maximum öt fő). 

 

Mivel a karibi állam zsidó közössége meglehetősen kicsi és gyenge politikai és társadalmi potenciállal rendelkezik, nem képes befolyásolni Kuba Izrael-politikáját; ám egy ilyen, az utóbbi évtizedekben rohamosan csökkenő hitközség számára az is üdvözlendő, hogy szabadon gyakorolhatják vallásukat, zsinagógáik és héber iskoláik az állam jóváhagyásával működhetnek. Ezzel a gesztussal számos európai liberális és floridai emigráns csoport szimpátiáját nyerték el a Castrók. Utóbbi jelentősége, hogy a Miami zsidó közösség legbefolyásosabb és legvagyonosabb rétege a kubai kivándorlók és az ő leszármazottaik.

 

A mai napig sokféle magyarázat szolgál arra, hogy minek köszönhetik a zsidók kitüntetett szerepüket a karibi kommunista államban. 

Egyes források [11] szerint Castro nagyapja, Francisco Ruz (korábban Ruiz) isztambuli zsidó volt, ám nincsenek kézzelfogható tények, amelyek alátámasztanák a feltételezést. Általános iskolában Fidelt a társai zsidónak (judío) hívták, de ezt a szót Kubában a meg nem keresztelt gyerekekre is használják, tehát bizonytalan, hogy mi adott alapot Castro csúfnevének kialakulásához. 

Egy másik elmélet szerint jó alkalmazkodóképességük és műveltségük miatt fogadták be a zsidókat könnyen a kubaiak. Természetesen az is közrejátszott pozitív megítélésükben, hogy a forradalom előtti évtizedekben munkát adtak több tízezer helyi lakosnak, és jó minőségű, kézzel készült és általában olcsó termékekkel látták el őket. 

 

A „kommunizmus spirituális bukás” – mondta 1997-ben a Havannába látogató Jeffrey Salkin Port Washington-i rabbi az általa megkérdezett kubai fiatalokat idézve (Kaplan, 2003). A szórakozási lehetőségek választéka kicsi, a kubai kamaszok pedig szüleikhez hasonlóan nem élnek jómódban, így olyan olcsó elfoglaltságot keresnek, amely lelkileg kielégítő, de közben ismerkedhetnek, játszhatnak, vagy új ismereteket sajátíthatnak el az iskolán kívül. A fiatalok egy részének ilyen igényét pedig a zsidó hitközségek által szervezett összejövetelek, vetítések, vitaestek, délutáni iskolák és hétvégi kirándulások elégítik ki.

 

Az általam készített interjúk és a feldolgozott kubai forrásanyag alapján a problémamentes beilleszkedés okait egy látszólag nyilvánvaló, ám nem eléggé hangsúlyozott elemmel egészítem ki, mégpedig a kubai zsidóság identitásával. Ugyanis olvasatomban rendkívüli mértékben formálja a róluk kialakított képet az az egyedülálló mentalitás, amivel a karibi államban élő zsidók rendelkeznek.

A zsidóság soha nem volt túlságosan szervezett Kubában. Bár három hitközség is gyakorolta vallását, rítusaikban különültek el csupán, számos közös rendezvényt, eseményt szerveztek, együttesen indítottak egészségügyi és kulturális, valamint oktatási programokat. A Castro-korszakban a szertartásokon a szombati munkanap miatt jórészt csak az idősebbek vettek részt, a vallási fegyelem soha nem volt olyan erős itt, mint a világ más zsidó hitközségei esetében. Ez pedig valószínűleg a „kubaiságukkal” magyarázható. 

Vezetőik gyakran nem tapasztalatuk, hanem lelkesedésük és jó diplomáciai érzékük miatt kerültek a közösség élére (vagy mert éppen nem volt más jelentkező, mint José Miller Fredman sebész esetében, aki később a Comandante jóbarátja lett), nem állt érdekükben ellenállási mozgalmat szervezni, így létük, összejöveteleik és rendezvényeik nem jelentettek és napjainkban sem jelentenek veszélyt a fennálló rendszerre nézve. 

A Castro-rezsim évtizedei alatt olyan jelentős munkát végeztek kulturális téren és az egészségügy területén, amelyből a kubai lakosság más vallású tagjai is profitálhattak, így mindig is a közösség nagyra becsült tagjai voltak Kubában, köztisztelet és szeretet övezte őket. Ez a zsidóság részéről is igaz, hiszen a másság elfogadása és a békés egymás mellett élés az ő érdekük is: egy ilyen rohamosan fogyó közösségnek nyitottnak kell lenni a társadalom többi tagja felé és a változásra: egyre befogadóbbak, megkönnyítik a zsidó hitre való áttérést a közösség fennmaradása érdekében, és rendezvényeiken szívesen látnak vendégül más hitet vallókat. Más vallási vezetőkkel is megtalálják a közös hangot: Jaime Ortega bíboros „idősebb testvéreknek” nevezi a kubai zsidókat, akikkel egy az istenük: „nem a keresztény isten, hanem az egyetlen Isten, mindannyiunk teremtője” (Ortega, 2012). 

 

Ez a tolerancia, összefogás és nyitottság pedig kifejezetten a kubai emberek sajátja, ahogyan az is, hogy minden hitet, ideológiát vagy eszmét lefordítanak a nyelvükre, és a saját ízlésükre formálják, „kubaiasítják” azokat. A karibi államban élő zsidók asszimilálódtak, felvették ezt a mentalitást, így nem meglepő, hogy a kubai zsidók identitásában a legjelentősebb összetevő a kubaiság. Ezt követi – szintén nagybetűvel – a zsidó hit. Ám amikor arról kérdezik őket, hogy hová tartoznak, elsőként nem a világot behálózó zsidó közösséget és szolidaritást említik, hanem kubai állampolgárságukat.

 

A kubai zsidóság tagjai több szempontból is alkalmasak akár egy lehetséges demokratikus átalakulás, akár már a reformfolyamat során vezető szerepre vagy társadalmi szervezetek, pártok képviseletére. Elsősorban a külföldi szállítmányoknak: könyveknek, oktatóanyagoknak köszönhetően rendkívül műveltek és szinte mindegyikük kiválóan beszél angolul, vallásuk miatt szoros nemzetközi kapcsolatokkal rendelkeznek, amely a globalizálódó világban Raúl Castro útját is támogathatja a más államokkal való kommunikációban. Rokonságuk és fejlett országokban élő támogatóik, az azonos hitet vallók tőkét hozhatnak a szigetre, sőt, olyan know-how-val és gazdasági-pénzügyi tudással láthatják el kubai társaikat, amely az új vállalkozói réteg megerősítésében is kulcsszerepet játszhat. A miami kubai közösség fiatalabb tagjai az embargó heves ellenzői, így a sziget gazdasági nyitásával, a blokád felszámolásával egy erős amerikai lobbit is maguk mellé állíthatnak, tehát közvetve az Egyesült Államok Kuba-politikájára is hatással lehetnek. 

 

 

Jegyzetek

  1. A kubaiak a zsidókat származásukra való tekintet nélkül polacosnak, lengyeleknek hívják.

  2. Régies kasztíliai nyelvváltozat, a Spanyolországból kivándorolt zsidók nyelve.

  3. Spanyol származású költő-író, a függetlenség apostola (apostol de nuestra independencia), a Kubai Forradalmi Párt (Partido Revolucionario Cubano - PRC) 1892. január 5-i megalapítója.

  4. Közülük Fabio Grobart a haláláig a párt kiemelkedő alakja volt.

  5. A zsidó gyerekeket az 1960-62 között zajló Operación Pedro Pan és a katolikus egyház segítette Amerikába utazni. A művelet során közel 14 ezer kubai gyermek emigrálhatott az Egyesült Államokba.

  6. Öntözési módszerek, citrusfélék termesztése, halászat.

  7. A Marshall-szigetek és Mikronézia tartózkodott.

  8. Valamint az 1952-es 15 ezer főről.

  9. Egyik fél felveszi a zsidó hitet.

  10. Csak 2012 decemberében egy este leforgása alatt 27 esküvőt celebrált és 92 áttérést hagyott jóvá.

  11. Alina Fernández, Castro lánya írja róla.


Felhasznált irodalom

Kutatóintézetek, könyvtárak gyűjteményei

  • Biblioteca Nacional José Martí, Havanna

  • Florida International University, Cuban Research Institute, Miami

  • University of Miami, Cuban Heritage Collection, Miami

Monográfiák, tanulmánykötetek, cikkek

  • Behar, Ruth (2007): Cuba’s Jews: People of a Solitary Star. In: The Journal of the International Institute (University of Michigan). 2007, 15/1. sz.

  • Bejarano, Margalit (1996): La comunidad hebrea de Cuba: la memoria y la historia. Instituto Abraham Harman de Judaísmo Contemporáneo, Hebrew University of Jerusalem, Jeruzsálem

  • Haass, Richard N. (szerk.) (1998): Transatlantic Tensions: The United States, Europe and Problem Countries. Brookings Institution

  • Steinberg, Jaclyn A. (2007): An Ongoing Jewish Diaspora – the Story of the Cuban Jews. In: Emory Endeavours Journals, 2007/1. sz.

  • Sweig, Julia E. (2013): Cuba: What Everyone Needs to Know. Oxford University Press, USA

Elektronikus információforrások

2014-re a zsidó lakosság az 1924-es 24 ezer főről [8] mintegy 1200-1500 főre zsugorodott (Comunidad Hebrea de Cuba, 2014), ám a nemzetközi – elsősorban mexikói, venezuelai, panamai, kanadai és amerikai – támogatásnak és a vegyes házasságoknak [9] köszönhetően újjászületőben van. A külföldi hitközségek látják el kubai társaikat könyvekkel, filmekkel és tananyaggal, amelyet általában önkéntes oktatók adnak át a fiatalabb generációknak. 

Kubában nincsen rabbi, a hiányt a környező államok vallási vezetői igyekeznek orvosolni: Fidel Castro hatalomra kerülése után először 1979-ben a miami Mayer Abramowitz látogatott a szigetre, őt az argentin származású Isidoro Aizenberg követte, az utóbbi évtizedekben pedig Sámuel Szteinhendler, a chilei Santiago rabbija utazik évente egy-két alkalommal Kubába: ekkor tartják meg körülmetéléseket, névadási ünnepségeket, bar-micvókat, esküvőket. [10]

 

Az anyagi és technikai segítségnyújtás mellett nemzetközi szinten nagy nyilvánosságot és figyelmet kap a kubai zsidók ügye: 2002-ben Steven Spielberg amerikai zsidó filmrendező is meglátogatta a miami hitközség által felújított zsinagógát és temetőkertet; a Schindler listája című filmet pedig nagy sikerrel vetítették a szigeten, a film rendkívül pozitív fogadtatásra lelt a kubaiak körében. Kuba zsidósága ezen túl erőt ad és példát mutat Latin-Amerika-szerte, ezzel erősítve a különböző országokban élő közösségek közötti kapcsolatokat, ugyanis kubai mintára működnek a minyanok több államban, amelyeket így „kubai típusúnak” is neveznek (Kaplan, 2003). A minyan tíz felnőtt zsidó férfit jelent, akiknek jelen kell lenniük egy hagyományos zsidó szertartáshoz. Mivel a szigeten élő hitközségek száma drasztikusan lecsökkent, ezt nem vagy csak ritkán tudnák teljesíteni, de azért, hogy a közös ima ne maradjon el, Tóra-tekercsek helyettesítik a hiányzó férfiakat (maximum öt fő). 

 

Mivel a karibi állam zsidó közössége meglehetősen kicsi és gyenge politikai és társadalmi potenciállal rendelkezik, nem képes befolyásolni Kuba Izrael-politikáját; ám egy ilyen, az utóbbi évtizedekben rohamosan csökkenő hitközség számára az is üdvözlendő, hogy szabadon gyakorolhatják vallásukat, zsinagógáik és héber iskoláik az állam jóváhagyásával működhetnek. Ezzel a gesztussal számos európai liberális és floridai emigráns csoport szimpátiáját nyerték el a Castrók. Utóbbi jelentősége, hogy a Miami zsidó közösség legbefolyásosabb és legvagyonosabb rétege a kubai kivándorlók és az ő leszármazottaik.

 

A mai napig sokféle magyarázat szolgál arra, hogy minek köszönhetik a zsidók kitüntetett szerepüket a karibi kommunista államban. 

Egyes források [11] szerint Castro nagyapja, Francisco Ruz (korábban Ruiz) isztambuli zsidó volt, ám nincsenek kézzelfogható tények, amelyek alátámasztanák a feltételezést. Általános iskolában Fidelt a társai zsidónak (judío) hívták, de ezt a szót Kubában a meg nem keresztelt gyerekekre is használják, tehát bizonytalan, hogy mi adott alapot Castro csúfnevének kialakulásához. 

Egy másik elmélet szerint jó alkalmazkodóképességük és műveltségük miatt fogadták be a zsidókat könnyen a kubaiak. Természetesen az is közrejátszott pozitív megítélésükben, hogy a forradalom előtti évtizedekben munkát adtak több tízezer helyi lakosnak, és jó minőségű, kézzel készült és általában olcsó termékekkel látták el őket. 

 

A „kommunizmus spirituális bukás” – mondta 1997-ben a Havannába látogató Jeffrey Salkin Port Washington-i rabbi az általa megkérdezett kubai fiatalokat idézve (Kaplan, 2003). A szórakozási lehetőségek választéka kicsi, a kubai kamaszok pedig szüleikhez hasonlóan nem élnek jómódban, így olyan olcsó elfoglaltságot keresnek, amely lelkileg kielégítő, de közben ismerkedhetnek, játszhatnak, vagy új ismereteket sajátíthatnak el az iskolán kívül. A fiatalok egy részének ilyen igényét pedig a zsidó hitközségek által szervezett összejövetelek, vetítések, vitaestek, délutáni iskolák és hétvégi kirándulások elégítik ki.

 

Az általam készített interjúk és a feldolgozott kubai forrásanyag alapján a problémamentes beilleszkedés okait egy látszólag nyilvánvaló, ám nem eléggé hangsúlyozott elemmel egészítem ki, mégpedig a kubai zsidóság identitásával. Ugyanis olvasatomban rendkívüli mértékben formálja a róluk kialakított képet az az egyedülálló mentalitás, amivel a karibi államban élő zsidók rendelkeznek.

A zsidóság soha nem volt túlságosan szervezett Kubában. Bár három hitközség is gyakorolta vallását, rítusaikban különültek el csupán, számos közös rendezvényt, eseményt szerveztek, együttesen indítottak egészségügyi és kulturális, valamint oktatási programokat. A Castro-korszakban a szertartásokon a szombati munkanap miatt jórészt csak az idősebbek vettek részt, a vallási fegyelem soha nem volt olyan erős itt, mint a világ más zsidó hitközségei esetében. Ez pedig valószínűleg a „kubaiságukkal” magyarázható. 

Vezetőik gyakran nem tapasztalatuk, hanem lelkesedésük és jó diplomáciai érzékük miatt kerültek a közösség élére (vagy mert éppen nem volt más jelentkező, mint José Miller Fredman sebész esetében, aki később a Comandante jóbarátja lett), nem állt érdekükben ellenállási mozgalmat szervezni, így létük, összejöveteleik és rendezvényeik nem jelentettek és napjainkban sem jelentenek veszélyt a fennálló rendszerre nézve. 

A Castro-rezsim évtizedei alatt olyan jelentős munkát végeztek kulturális téren és az egészségügy területén, amelyből a kubai lakosság más vallású tagjai is profitálhattak, így mindig is a közösség nagyra becsült tagjai voltak Kubában, köztisztelet és szeretet övezte őket. Ez a zsidóság részéről is igaz, hiszen a másság elfogadása és a békés egymás mellett élés az ő érdekük is: egy ilyen rohamosan fogyó közösségnek nyitottnak kell lenni a társadalom többi tagja felé és a változásra: egyre befogadóbbak, megkönnyítik a zsidó hitre való áttérést a közösség fennmaradása érdekében, és rendezvényeiken szívesen látnak vendégül más hitet vallókat. Más vallási vezetőkkel is megtalálják a közös hangot: Jaime Ortega bíboros „idősebb testvéreknek” nevezi a kubai zsidókat, akikkel egy az istenük: „nem a keresztény isten, hanem az egyetlen Isten, mindannyiunk teremtője” (Ortega, 2012). 

 

Ez a tolerancia, összefogás és nyitottság pedig kifejezetten a kubai emberek sajátja, ahogyan az is, hogy minden hitet, ideológiát vagy eszmét lefordítanak a nyelvükre, és a saját ízlésükre formálják, „kubaiasítják” azokat. A karibi államban élő zsidók asszimilálódtak, felvették ezt a mentalitást, így nem meglepő, hogy a kubai zsidók identitásában a legjelentősebb összetevő a kubaiság. Ezt követi – szintén nagybetűvel – a zsidó hit. Ám amikor arról kérdezik őket, hogy hová tartoznak, elsőként nem a világot behálózó zsidó közösséget és szolidaritást említik, hanem kubai állampolgárságukat.

 

A kubai zsidóság tagjai több szempontból is alkalmasak akár egy lehetséges demokratikus átalakulás, akár már a reformfolyamat során vezető szerepre vagy társadalmi szervezetek, pártok képviseletére. Elsősorban a külföldi szállítmányoknak: könyveknek, oktatóanyagoknak köszönhetően rendkívül műveltek és szinte mindegyikük kiválóan beszél angolul, vallásuk miatt szoros nemzetközi kapcsolatokkal rendelkeznek, amely a globalizálódó világban Raúl Castro útját is támogathatja a más államokkal való kommunikációban. Rokonságuk és fejlett országokban élő támogatóik, az azonos hitet vallók tőkét hozhatnak a szigetre, sőt, olyan know-how-val és gazdasági-pénzügyi tudással láthatják el kubai társaikat, amely az új vállalkozói réteg megerősítésében is kulcsszerepet játszhat. A miami kubai közösség fiatalabb tagjai az embargó heves ellenzői, így a sziget gazdasági nyitásával, a blokád felszámolásával egy erős amerikai lobbit is maguk mellé állíthatnak, tehát közvetve az Egyesült Államok Kuba-politikájára is hatással lehetnek. 

 

 

Jegyzetek

  1. A kubaiak a zsidókat származásukra való tekintet nélkül polacosnak, lengyeleknek hívják.

  2. Régies kasztíliai nyelvváltozat, a Spanyolországból kivándorolt zsidók nyelve.

  3. Spanyol származású költő-író, a függetlenség apostola (apostol de nuestra independencia), a Kubai Forradalmi Párt (Partido Revolucionario Cubano - PRC) 1892. január 5-i megalapítója.

  4. Közülük Fabio Grobart a haláláig a párt kiemelkedő alakja volt.

  5. A zsidó gyerekeket az 1960-62 között zajló Operación Pedro Pan és a katolikus egyház segítette Amerikába utazni. A művelet során közel 14 ezer kubai gyermek emigrálhatott az Egyesült Államokba.

  6. Öntözési módszerek, citrusfélék termesztése, halászat.

  7. A Marshall-szigetek és Mikronézia tartózkodott.

  8. Valamint az 1952-es 15 ezer főről.

  9. Egyik fél felveszi a zsidó hitet.

  10. Csak 2012 decemberében egy este leforgása alatt 27 esküvőt celebrált és 92 áttérést hagyott jóvá.

  11. Alina Fernández, Castro lánya írja róla.


Felhasznált irodalom

Kutatóintézetek, könyvtárak gyűjteményei

  • Biblioteca Nacional José Martí, Havanna

  • Florida International University, Cuban Research Institute, Miami

  • University of Miami, Cuban Heritage Collection, Miami

Monográfiák, tanulmánykötetek, cikkek

  • Behar, Ruth (2007): Cuba’s Jews: People of a Solitary Star. In: The Journal of the International Institute (University of Michigan). 2007, 15/1. sz.

  • Bejarano, Margalit (1996): La comunidad hebrea de Cuba: la memoria y la historia. Instituto Abraham Harman de Judaísmo Contemporáneo, Hebrew University of Jerusalem, Jeruzsálem

  • Haass, Richard N. (szerk.) (1998): Transatlantic Tensions: The United States, Europe and Problem Countries. Brookings Institution

  • Steinberg, Jaclyn A. (2007): An Ongoing Jewish Diaspora – the Story of the Cuban Jews. In: Emory Endeavours Journals, 2007/1. sz.

  • Sweig, Julia E. (2013): Cuba: What Everyone Needs to Know. Oxford University Press, USA

Elektronikus információforrások

2014-re a zsidó lakosság az 1924-es 24 ezer főről [8] mintegy 1200-1500 főre zsugorodott (Comunidad Hebrea de Cuba, 2014), ám a nemzetközi – elsősorban mexikói, venezuelai, panamai, kanadai és amerikai – támogatásnak és a vegyes házasságoknak [9] köszönhetően újjászületőben van. A külföldi hitközségek látják el kubai társaikat könyvekkel, filmekkel és tananyaggal, amelyet általában önkéntes oktatók adnak át a fiatalabb generációknak. 

Kubában nincsen rabbi, a hiányt a környező államok vallási vezetői igyekeznek orvosolni: Fidel Castro hatalomra kerülése után először 1979-ben a miami Mayer Abramowitz látogatott a szigetre, őt az argentin származású Isidoro Aizenberg követte, az utóbbi évtizedekben pedig Sámuel Szteinhendler, a chilei Santiago rabbija utazik évente egy-két alkalommal Kubába: ekkor tartják meg körülmetéléseket, névadási ünnepségeket, bar-micvókat, esküvőket. [10]

 

Az anyagi és technikai segítségnyújtás mellett nemzetközi szinten nagy nyilvánosságot és figyelmet kap a kubai zsidók ügye: 2002-ben Steven Spielberg amerikai zsidó filmrendező is meglátogatta a miami hitközség által felújított zsinagógát és temetőkertet; a Schindler listája című filmet pedig nagy sikerrel vetítették a szigeten, a film rendkívül pozitív fogadtatásra lelt a kubaiak körében. Kuba zsidósága ezen túl erőt ad és példát mutat Latin-Amerika-szerte, ezzel erősítve a különböző országokban élő közösségek közötti kapcsolatokat, ugyanis kubai mintára működnek a minyanok több államban, amelyeket így „kubai típusúnak” is neveznek (Kaplan, 2003). A minyan tíz felnőtt zsidó férfit jelent, akiknek jelen kell lenniük egy hagyományos zsidó szertartáshoz. Mivel a szigeten élő hitközségek száma drasztikusan lecsökkent, ezt nem vagy csak ritkán tudnák teljesíteni, de azért, hogy a közös ima ne maradjon el, Tóra-tekercsek helyettesítik a hiányzó férfiakat (maximum öt fő). 

 

Mivel a karibi állam zsidó közössége meglehetősen kicsi és gyenge politikai és társadalmi potenciállal rendelkezik, nem képes befolyásolni Kuba Izrael-politikáját; ám egy ilyen, az utóbbi évtizedekben rohamosan csökkenő hitközség számára az is üdvözlendő, hogy szabadon gyakorolhatják vallásukat, zsinagógáik és héber iskoláik az állam jóváhagyásával működhetnek. Ezzel a gesztussal számos európai liberális és floridai emigráns csoport szimpátiáját nyerték el a Castrók. Utóbbi jelentősége, hogy a Miami zsidó közösség legbefolyásosabb és legvagyonosabb rétege a kubai kivándorlók és az ő leszármazottaik.

 

A mai napig sokféle magyarázat szolgál arra, hogy minek köszönhetik a zsidók kitüntetett szerepüket a karibi kommunista államban. 

Egyes források [11] szerint Castro nagyapja, Francisco Ruz (korábban Ruiz) isztambuli zsidó volt, ám nincsenek kézzelfogható tények, amelyek alátámasztanák a feltételezést. Általános iskolában Fidelt a társai zsidónak (judío) hívták, de ezt a szót Kubában a meg nem keresztelt gyerekekre is használják, tehát bizonytalan, hogy mi adott alapot Castro csúfnevének kialakulásához. 

Egy másik elmélet szerint jó alkalmazkodóképességük és műveltségük miatt fogadták be a zsidókat könnyen a kubaiak. Természetesen az is közrejátszott pozitív megítélésükben, hogy a forradalom előtti évtizedekben munkát adtak több tízezer helyi lakosnak, és jó minőségű, kézzel készült és általában olcsó termékekkel látták el őket. 

 

A „kommunizmus spirituális bukás” – mondta 1997-ben a Havannába látogató Jeffrey Salkin Port Washington-i rabbi az általa megkérdezett kubai fiatalokat idézve (Kaplan, 2003). A szórakozási lehetőségek választéka kicsi, a kubai kamaszok pedig szüleikhez hasonlóan nem élnek jómódban, így olyan olcsó elfoglaltságot keresnek, amely lelkileg kielégítő, de közben ismerkedhetnek, játszhatnak, vagy új ismereteket sajátíthatnak el az iskolán kívül. A fiatalok egy részének ilyen igényét pedig a zsidó hitközségek által szervezett összejövetelek, vetítések, vitaestek, délutáni iskolák és hétvégi kirándulások elégítik ki.

 

Az általam készített interjúk és a feldolgozott kubai forrásanyag alapján a problémamentes beilleszkedés okait egy látszólag nyilvánvaló, ám nem eléggé hangsúlyozott elemmel egészítem ki, mégpedig a kubai zsidóság identitásával. Ugyanis olvasatomban rendkívüli mértékben formálja a róluk kialakított képet az az egyedülálló mentalitás, amivel a karibi államban élő zsidók rendelkeznek.

A zsidóság soha nem volt túlságosan szervezett Kubában. Bár három hitközség is gyakorolta vallását, rítusaikban különültek el csupán, számos közös rendezvényt, eseményt szerveztek, együttesen indítottak egészségügyi és kulturális, valamint oktatási programokat. A Castro-korszakban a szertartásokon a szombati munkanap miatt jórészt csak az idősebbek vettek részt, a vallási fegyelem soha nem volt olyan erős itt, mint a világ más zsidó hitközségei esetében. Ez pedig valószínűleg a „kubaiságukkal” magyarázható. 

Vezetőik gyakran nem tapasztalatuk, hanem lelkesedésük és jó diplomáciai érzékük miatt kerültek a közösség élére (vagy mert éppen nem volt más jelentkező, mint José Miller Fredman sebész esetében, aki később a Comandante jóbarátja lett), nem állt érdekükben ellenállási mozgalmat szervezni, így létük, összejöveteleik és rendezvényeik nem jelentettek és napjainkban sem jelentenek veszélyt a fennálló rendszerre nézve. 

A Castro-rezsim évtizedei alatt olyan jelentős munkát végeztek kulturális téren és az egészségügy területén, amelyből a kubai lakosság más vallású tagjai is profitálhattak, így mindig is a közösség nagyra becsült tagjai voltak Kubában, köztisztelet és szeretet övezte őket. Ez a zsidóság részéről is igaz, hiszen a másság elfogadása és a békés egymás mellett élés az ő érdekük is: egy ilyen rohamosan fogyó közösségnek nyitottnak kell lenni a társadalom többi tagja felé és a változásra: egyre befogadóbbak, megkönnyítik a zsidó hitre való áttérést a közösség fennmaradása érdekében, és rendezvényeiken szívesen látnak vendégül más hitet vallókat. Más vallási vezetőkkel is megtalálják a közös hangot: Jaime Ortega bíboros „idősebb testvéreknek” nevezi a kubai zsidókat, akikkel egy az istenük: „nem a keresztény isten, hanem az egyetlen Isten, mindannyiunk teremtője” (Ortega, 2012). 

 

Ez a tolerancia, összefogás és nyitottság pedig kifejezetten a kubai emberek sajátja, ahogyan az is, hogy minden hitet, ideológiát vagy eszmét lefordítanak a nyelvükre, és a saját ízlésükre formálják, „kubaiasítják” azokat. A karibi államban élő zsidók asszimilálódtak, felvették ezt a mentalitást, így nem meglepő, hogy a kubai zsidók identitásában a legjelentősebb összetevő a kubaiság. Ezt követi – szintén nagybetűvel – a zsidó hit. Ám amikor arról kérdezik őket, hogy hová tartoznak, elsőként nem a világot behálózó zsidó közösséget és szolidaritást említik, hanem kubai állampolgárságukat.

 

A kubai zsidóság tagjai több szempontból is alkalmasak akár egy lehetséges demokratikus átalakulás, akár már a reformfolyamat során vezető szerepre vagy társadalmi szervezetek, pártok képviseletére. Elsősorban a külföldi szállítmányoknak: könyveknek, oktatóanyagoknak köszönhetően rendkívül műveltek és szinte mindegyikük kiválóan beszél angolul, vallásuk miatt szoros nemzetközi kapcsolatokkal rendelkeznek, amely a globalizálódó világban Raúl Castro útját is támogathatja a más államokkal való kommunikációban. Rokonságuk és fejlett országokban élő támogatóik, az azonos hitet vallók tőkét hozhatnak a szigetre, sőt, olyan know-how-val és gazdasági-pénzügyi tudással láthatják el kubai társaikat, amely az új vállalkozói réteg megerősítésében is kulcsszerepet játszhat. A miami kubai közösség fiatalabb tagjai az embargó heves ellenzői, így a sziget gazdasági nyitásával, a blokád felszámolásával egy erős amerikai lobbit is maguk mellé állíthatnak, tehát közvetve az Egyesült Államok Kuba-politikájára is hatással lehetnek. 

 

 

Jegyzetek

  1. A kubaiak a zsidókat származásukra való tekintet nélkül polacosnak, lengyeleknek hívják.

  2. Régies kasztíliai nyelvváltozat, a Spanyolországból kivándorolt zsidók nyelve.

  3. Spanyol származású költő-író, a függetlenség apostola (apostol de nuestra independencia), a Kubai Forradalmi Párt (Partido Revolucionario Cubano - PRC) 1892. január 5-i megalapítója.

  4. Közülük Fabio Grobart a haláláig a párt kiemelkedő alakja volt.

  5. A zsidó gyerekeket az 1960-62 között zajló Operación Pedro Pan és a katolikus egyház segítette Amerikába utazni. A művelet során közel 14 ezer kubai gyermek emigrálhatott az Egyesült Államokba.

  6. Öntözési módszerek, citrusfélék termesztése, halászat.

  7. A Marshall-szigetek és Mikronézia tartózkodott.

  8. Valamint az 1952-es 15 ezer főről.

  9. Egyik fél felveszi a zsidó hitet.

  10. Csak 2012 decemberében egy este leforgása alatt 27 esküvőt celebrált és 92 áttérést hagyott jóvá.

  11. Alina Fernández, Castro lánya írja róla.


Felhasznált irodalom

Kutatóintézetek, könyvtárak gyűjteményei

  • Biblioteca Nacional José Martí, Havanna

  • Florida International University, Cuban Research Institute, Miami

  • University of Miami, Cuban Heritage Collection, Miami

Monográfiák, tanulmánykötetek, cikkek

  • Behar, Ruth (2007): Cuba’s Jews: People of a Solitary Star. In: The Journal of the International Institute (University of Michigan). 2007, 15/1. sz.

  • Bejarano, Margalit (1996): La comunidad hebrea de Cuba: la memoria y la historia. Instituto Abraham Harman de Judaísmo Contemporáneo, Hebrew University of Jerusalem, Jeruzsálem

  • Haass, Richard N. (szerk.) (1998): Transatlantic Tensions: The United States, Europe and Problem Countries. Brookings Institution

  • Steinberg, Jaclyn A. (2007): An Ongoing Jewish Diaspora – the Story of the Cuban Jews. In: Emory Endeavours Journals, 2007/1. sz.

  • Sweig, Julia E. (2013): Cuba: What Everyone Needs to Know. Oxford University Press, USA

Elektronikus információforrások