Ezért a kubaiak részéről felvetődött az ötlet, hogy ezeket a gerillákat a csehszlovák gépeken keresztül juttatnák el. Természetesen nem közvetlenül: Prágában átszállnának egy nyugat-európai országba tartó repülőgépre, innen pedig hazarepülnének. Próbaképp hét venezuelai kommunistát küldtek vissza a hazájukba. December 19-én kubai papírokkal érkeztek meg Prágába, és az Internacional Hotelben szállásolták el őket. Azonnal érintkezésbe léptek a csehszlovák titkosszolgálatokkal, illetve a kubai nagykövetséggel, amelyek kiállították számukra a hamis venezuelai útleveleket. December 21-én Londonba repültek, majd onnan utaztak Caracasba, természetesen anélkül, hogy a hosszabb prágai tartózkodásuknak nyoma lett volna. Mivel a „manuelek” (manuelců – 1965-től már így szerepeltek a hivatalos csehszlovák dokumentumokban) nem lepleződtek le, ezért mindkét fél – a KGB-vel való konzultáció után – az akció folytatásáról döntött.[7]

FOLYAMATBAN A MANUEL

A kubai titkosszolgálat három kategóriára osztotta a manueleket:[8] „A” kategóriás – egy kommunista párt vagy baloldali fegyveres csoport magasrangú tagja, alapos vizsgálaton esett áll, teljes bizalmat és támogatást élvezett mindkét fél részéről;„B” kategóriás – alsóbb vezetők, csoportfőnökök, akiket rendszeresen átvilágítottak és megbízhatónak találtak; „C” kategóriás – olyan tagok, akiket nem vizsgáltak át teljesen, vagy az esetükben erős, legtöbbször ideológiai eredetű kétely merült fel, vagyis a résztvevők a „szocializmus eszméje és a forradalom iránti alacsony fokú bizalmat és megértést” tanúsítottak (idesorolták a „kalandorokat”, az „individualistákat” és a nacionalistákat, de az „ügynökgyanús” elemeket is).  A „manueleknek” közel egyhatoda töltött be magas pozíciót a kommunista pártokban. A tagok 0,5 százaléka volt beépített kubai ügynök, akik az akcióban jelen lévőket ellenőrizték, időben megakadályozták, ha valaki disszidálni akart a csoportból, vagy kiszűrték az esetlegesen befurakodott nyugati vagy más latin-amerikai ügynököket. Mindig csoportokban küldték őket, ritkábban családostul: ebben az esetben nők utaztak, akik a gyerekiekkel együtt vettek részt az akcióban. Érdekesség, hogy ahogyan mélyült a kínai–szovjet ideológiai és geopolitikai ellentét, úgy váltak szigorúbbá a „maoista irányzatú résztvevőkkel” szemben, s 1966-tól pedig már kizáró oknak számított, ha valaki nyíltan hangoztatta a Peking-barát nézeteit.

A kubaiak megszervezték az akciókban részt vevők csehszlovákiai útját, kifizették a repülőjegyeiket, ellátták őket az álnevüket tartalmazó kubai hamis útlevelekkel meg valutaigazolásokkal. A „manuelek” ezzel együtt magukkal vitték a hivatalos, vagyis az állampolgárságukat igazoló útleveleket, amelyeket szintén a DGI állított elő. A csoportvezető megkapta a hivatalos jelszavakat és a telefonszámokat. Ezután az álneveket tartalmazó listát, amelyen az érkezések időpontjai szintén szerepelték, a csehszlovák havannai rezidentúrán keresztül eljuttatták az StB I. Csoportfőnökségének I. Osztályához. Miután a ČSA járatának gépe leszállt a Prága-Ruzyně nemzetközi repülőtéren, a műveletben részt vevők felvették a kapcsolatot a helyi StB-ügynökkel. Amennyiben senki sem várta őket a repülőtéren (ez volt a gyakoribb), akkor felhívtak egy telefonszámot, és a hamis útlevélen szereplő névvel jelentkeztek be. A hivatalos kapcsolatfelvétel így zajlott:

„Gonzálest keresem. Manuel üdvözli őt” – mondta a csoport vezetője, amire az alábbi visszaigazoló választ kapta: „Mit csinál most Augusto?” [9]

​

A telefonos kapcsolatfelvétel esetében részletezték a találkozó időpontját, a személyesnél pedig együtt várták a kiérkező gépkocsit. A „manuelek” elé a csehszlovák titkosszolgálat rendszerint egy spanyolul beszélő férfi és női alkalmazottat küldött ki, akik a Kubai Népek Barátsága Intézet (Instituto Cubano de Amistad con los Pueblos/ICAP) cseh alkalmazottainak adták ki magukat.

A gépkocsival elmentek egy prágai étterembe, ahol a manueleket a kubaiak prágai rezidentúrájáról két G-2-es ügynök várta, mivel ők ellenőrizték a személyazonosságukat, és később a „kategóriájuknak megfelelően” viselkedtek velük. Közben elvették tőlük a kubai útleveleiket, hiszen a belépést és a hosszabb csehszlovák tartózkodást igazoló hivatalos pecsétek ebbe kerültek bele. Ezeket aztán egy diplomatatáskába csomagolva a hivatalos futárokon keresztül juttatták vissza a szigetországba. Az akcióban részt vevők nagy részét olyan hotelekben szállásolták el, mint a Splendid, a Centrál, a Centrum vagy a korábban említett Internacional. Némelyik „különleges” vagy „A” kategóriás manuelnek rendelkezésére bocsátották a Prága-Holešovicében lévő konspirációs lakást (Valentina) vagy a fővárostól délre levő Ládví községben található villát (Venkov). A prágai tartózkodásuk alatt oktatták őket, de arról semmiféle dokumentáció nem maradt fenn, hogy pontosan milyen képzést nyújtottak nekik.[10] Tovább utazásukat az StB I. Csoportfőnökségének 10. Osztálya szervezte meg: összeállították az útitervet, megvették a jegyeket, de ezt a csoportfőnököknek a náluk lévő pénzösszegből kellett megvásárolniuk. Ugyanúgy igyekeztek informátorként vagy ügynökként beszervezni a manueleket – az StB ilyen irányú erőfeszítéseinek többsége kudarcot vallott.

A Manuel-akció örve alatt több híres vagy hírhedt kommunista, gerilla vagy terrorista jutott vissza a hazájába. Például Jesús Alberto Márquez Finol (El Motilón), a venezuelai Forradalmi Baloldal Mozgalom (Movimiento de Izquierda Revolucionaria – MIR) vezetője, Ítala Nandi brazíliai színésznő, Otto René Castillo költő és forradalmár (aki a guatemalai Vörös Hadsereg oktatási biztosa lett) vagy Humberto Ortega (Daniel Ortega testvére), aki 1969-ben Prágán keresztül jutott el Nicaraguába, és tíz évvel később hadügyminiszternek nevezték ki.[11]

HIBÁK SOKASÁGA

A Manuel-akció sem volt mentes a hibáktól, nehézségektől és botrányoktól, sőt ebből annyi volt, hogy így utólag kész csoda, hogy nem lepleződött le az egész már az elején. A legáltalánosabb problémának az számított, hogy a kubaiak egyáltalán nem készítették fel a manueleket a csehszlovákiai útjukra. Vagyis nemcsak az országban uralkodó állapotokkal nem voltak tisztában, hanem olyan alapvető dolgokkal sem, mint az időjárás vagy a pénznem. Ezért gyakran előfordult, hogy a hideg időszakokban érkezőket nem látták el megfelelő meleg ruházattal, s így egy színes ingben és rövidnadrágban eléggé feltűnő látványnak számítottak a repülőtéren. Ugyanúgy gyakran megfáztak, ami miatt akár hetekre Csehszlovákiában ragadtak, amíg teljesen gyógyultak nem nyilvánították őket. Továbbá egyesek – főleg a „kalandorok” – nem vették komolyan a Manuelt, vagy egyszerű kirándulásként fogták fel az egészet, ezért az sem volt ritka, hogy vízumuk meghosszabbítását kérték, vagy városnéző programokat szerveztek maguknak. Néhány csoportvezető már a prágai tartózkodása elején elköltötte a kubaiak által biztosított pénzösszeget, ezért a csehszlovák hatóságoktól kellett kölcsönkérni.

Sokszor csináltak olyat, amivel könnyen leleplezhették volna magukat: a repülőgépen vagy a repülőtéren hangosan beszélték meg a kubai élményeiket. Néha a csoportvezető egyszerűen elfelejtette a telefonszámot és/vagy a jelszavakat. Sőt egyesek ezeket feljegyezték egy cetlire, amelyet aztán elhagytak a repülőtéren. Mivel egyszerre két útlevelet hoztak magukkal, néha a valódi állampolgárságukat tartalmazó dokumentumot adták le először, nem pedig a kubait. Ráadásul az is előfordult, hogy a hivatalos vizsgálat során egyszerre mindkettőt benyújtották! A kubaiak által kiállított útlevelekkel sem volt minden rendben: rossz bélyegzők, nem egyező álnevek, a latin-amerikai nagykövet és konzul nevének elrontása. Emiatt gyakran a 10. Osztálynak kellett kijavítania a hibákat, vagy teljesen új személyi iratokat kellett kiállítania.[12]

A manuelek magas száma és az általuk elkövetett hibák következtében csupán idő kérdésének számított, hogy mikor figyelnek fel rájuk a nyugati és a latin-amerikai kémelhárító szervek. A Manuel-akcióról először az argentinok szereztek tudomást 1963 januárjában a Kubában lévő ügynökeiken keresztül. A legtöbb információt viszont Vladimir Rodríguez Lahera (Victor) kubai ügynök adta át, aki 1964 tavaszán az Egyesült Államokba szökött. Felvette a kapcsolatot a CIA-val, és az ügynökséget ellátta a szükséges információkkal. Ettől kezdve az amerikaiak és latin-amerikai szövetségeseik építettek be ügynököket a manuelek közé. Habár azzal kapcsolatban nincs forrás, hogy mennyire sikerült ezeket az elemeket kiszűrni, az kétségtelen, hogy a Prágán keresztül utazók egy részét már nem sokkal a hazatérésük után leleplezték. Például 1967 áprilisában Jerónimo Carrerának, a Venezuelai Kommunista Párt Központi Bizottsága tagjának elmondása szerint január óta hat olyan párttaggal végeztek, akik részt vettek a Manuel-akcióban. Vagy szintén ebben az évben a brazíliai Caparaó-hegységben vívott összecsapás során manueleket fogtak el, akik részletes leírást adtak a „prágai kitérőjükről”.[13] A brazil külügyminisztérium (Itamaraty) 1967. szeptember 27-én behívatta Ladislav Kocman csehszlovák nagykövetet, és szóban figyelmeztette: Prága hagyjon fel a terroristák közvetítésével. Később követelni kezdték a csehszlovák kormánytól, írásban ismerjék el, hogy nem vettek részt „terroristák csempészésében”, és többé nem fognak beavatkozni a brazil belpolitikába. Először ezt a csehszlovák vezetés válasz nélkül hagyta, de végül azt a nyilatkozatot adták ki, hogy

„Prága egy nemzetközi légikikötő, amelyet bármelyik utas szabadon használhat az átszállásra”. [14]